Szerelem volt első látásra, pedig akkor még csak alkalmi kalandokat kerestem... Egy hétvégi ház lebegett a szemeim előtt, ahol időnként kikapcsolhat az ember, egy menekülési pontot. Aztán az itt eltöltött első nyár minden tervezést átírt, és többé nem eresztett a hely szelleme. Pedig a kert pont az "ilyet ne" résznél szerepelne a kertes könyvekben: nadrágszíj-parcella, tíz méter széles, de százharminc hosszú. Egy csík. Valaha szebb napokat megélt gyümölcsös. Öt évet várt rám. A csöpp ház azóta otthonná alakult, egymáshoz idomultunk, átformálta a szemléletmódomat, sok helyütt viseli kezem nyomát, de alakul-változik a mai napig. Ahogy a kert is. Élettérré vált.
Mesélek róla...
A kert tanít. Mostanában például elengedést.
Kilenc éve találtam rá, nyolc éve gondozom, hol intenzíven, hol kevésbé. Mostanában például szinte sehogy. Az elmúlt három év az életemben teljesen másról szólt, mint az összes többi annak előtte. (Hivatásváltásban vagyok, keresgélek, növesztgetek új lábakat, tanulok, de ez majd egy másik házidolgozat...
"Mindenkinek van egy ááálmaaa..." Nyilván mindenkié más, és biztos az is, hogy nem mindenki álmodik kertről. Én álmodoztam róla, hosszan, néha fájón. De annál nagyobb volt az öröm, amikor rátaláltam, beléptem a kertkapun, és láttam-éreztem, hogy ez a kert olyan. Csak kicsit tovább kell álmodni, bele kell helyezkedni, és hagyni, hogy kialakuljon.